A hátsó kiskapu

A csűr ajtajának dörömbölése baljós visszhangot vert az udvaron, de a vastag tölgyfa retesz egyelőre még tartotta magát. Mirella pontosan tudta, hogy a csapdába ejtett hajdúk nem maradnak sokáig a szénabálák fogságában. Ha egyszer áttörik a vetett gerendát, a dühük elől nem véd meg néhány szép szó.
– Gyere, néném, a hátsó kapu felé! – intett a lány, miközben gyengéden felsegítette a még mindig reszkető idős asszonyt. – Borda, hozd a visszaszerzett holmit, aztán hajtsd rá a tornác ajtaját, hogy azt higgyék, odabent bujkálunk!
Borda szótlanul bólintott. Egyetlen határozott mozdulattal a vállára kanyarította az elcsent kelméket meg a füstölt sonkát, majd halk kattanással behúzta a bejárati ajtót. Az asszony még mindig szorongva szorította Mirella karját, de a lány derűs, magabiztos mosolya erőt öntött a lábaiba.
A ház mögötti elvadult konyhakerten át sietős léptekkel a sűrű kökényes felé vették az irányt, amely védelmező takaróként borult a domboldalra. Az idős asszonyt bevezették a patakparti rejtekbe, ahol a falu szélén meghúzódó szomszédok is bujkáltak.
– Itt nem találnak rád, néném – suttogta Mirella, miközben megsimogatta az anyóka ráncos kezét. – A dühös vitézeknek most épp elég bajuk lesz a csűr ajtajával.
Az asszony hálásan bólintott, s míg a csűr felől újabb reccsenés törte meg a csendet, Mirelláék már eltűntek a ködös erdei ösvényen.