A nyomvonal a völgybe

Az idős asszony reszkető kézzel vette át a kenyeret. Egy pillanatra megállt a levegő a sötét kamrában, amíg rágni kezdte a falatot, majd halkan, szaggatottan intett a völgy felé. Elmondta, hogy a portyázók nem maradtak sokáig: felrángatták a padlásajtót, s mikor nem találtak semmi értékeset, káromkodva vonultak tovább a patakmeder irányába.
Borda nem tehetetlenkedett sokat. Rövid, intő pillantással jelezte Mirellának: az idő sürget, s a nyirkos köd hamar elülheti a friss nyomokat. A lány még egy utolsó biztató mosolyt villantott a sötét sarokban lapuló nénire, szívében hordozva a néma ígéretet, hogy vigyáznak rá, s ha tehetik, távol tartják tőle a fegyvereseket.
Kiléptek a fáskamrából a gomolygó páraköntösbe. A néma tanya udvarát elhagyva az agyagos talajon tisztán kirajzolódtak a nehéz hajdúcsizmák friss mélyedései. Mirella szorosabbra húzta vállán a kendőt, miközben Borda nesztelen léptekkel haladt elöl, résen lévő tekintettel, kezét a fejsze nyelén tartva. A tejszerű homály lassan elnyelte a hátuk mögött maradó kunyhót, ők pedig magabiztosan követték a sárba taposott nyomvonalat a völgy mélye felé.