Rémült tekintet a homályban

Borda intett a fejével, majd óvatosan, megfeszített izmokkal közeledett a korhadt deszkaajtóhoz. Mirella szorosan mögötte haladt, pattanásig feszült figyelemmel. A fáskamra sötét belsejében száraz rőzse illata keveredett a köd nyirkos szagával.
Amikor Borda félretolta a félig leszakadt ajtószárnyat, nem fegyveres hajdúk ugrottak elő. A sarokban, egy hatalmas rőzserakás mögött egy összehúzódott, idős asszony lapult. Görcsösen szorított a mellkasához egy elnyűtt kendőt, és úgy remegett, mint a nyárfalevél. Rémült tekintete egyenesen Borda fejszéjére tapadt.
„Csak lassan, Borda...” – suttogta Mirella, és finoman megérintette a férfi karját, hogy engedje le a fegyvert.
A lány óvatosan előrelépett, hangjában a szegények iránti meleg gondoskodással:
„Ne féljen, jóasszony! Nem hajdúk vagyunk. Bántani sem fogjuk.”
Az idős asszony alig hallhatóan zihált, ajka tátogott a rettegéstől.
„Elmentek? Mind elmentek?” – tette fel a szaggatott kérdést, miközben még mélyebbre próbált húzódni a száraz gallyak mögé.
Mirella lassan leereszkedett mellé a földre. Előhúzott a tarisznyájából egy darab kenyeret meg egy kis csomag gyógyfüvet, és felé nyújtotta.
„Elvonultak a völgy felé. Egyelőre biztonságban van” – nyugtatta halk, szelíd hangon.