Árnyék a fáskamrában

A tanya kapuját valaki félig nyitva felejtette, vagy épp erőszakkal tépte fel. Recsegő hangot adott, ahogy Borda óvatosan betolta. A mély csönd még inkább a fülükbe vágott. Mirella összeszorította a száját. Szinte hallotta, ahogy a saját szíve kalapál. A hajdúk nyomai egyértelműen bevezettek az udvarba, majd a ház felé fordultak. Nem volt kétség, ide jöttek.
Borda fejszéje készenlétben, szeme fürkészte a sötét ablakokat, mintha azok mögül leselkedne rájuk valami. A köd itt is sűrűbben ült, mintha a tanya szürke leple lenne, ami elrejti a titkait. Mirella tekintete a földön pásztázott, kereste a friss nyomokat, hátha valami támpontot talál. Látott is: a hajnali sárban éles csizmanyomok vezettek a bejárati ajtóhoz, és vissza. Többen is jártak itt.
A ház ajtaja résnyire nyitva állt, fekete ürességgel ásított. Nincs füst a kéményből, nincs nesz bentről. Csak a szél suttogása hallatszott néha, ahogy átsuhant a régi fák ágai között. Mirella elgondolkodott, vajon mi történt itt. Elűztek mindenkit? Vagy maguktól menekültek el a lakók? A félelem még erősebben markolta meg a gyomrát.
„Figyelj!” – suttogta Borda, és Mirellára nézett. A férfi arca megfeszült, tekintete egy pontra szegeződött a ház oldalánál, ahol egy kis fáskamra ajtaja tátongott. Nem a köd játszott velük. Valami mozgott ott. Mirella is odakapta a fejét, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy árnyék suhant volna el a nyitott ajtó mögött. A szíve a torkába ugrott. Itt vannak. Vagy még itt vannak.