A ködös völgyben

A fáskamra ajtaja mögött Mirella és Borda a tanya udvarának hűvös, hajnali levegőjébe léptek. A friss hajdúnyomok világosan kirajzolódtak a harmatos fűben, egyenesen a völgy felé mutattak. Mirella szívében még visszhangzott az idős asszony szava: „Vár… vár…” Az ígéret súlya nehezedett rá, amit most hátrahagyni kényszerültek.
Borda előreengedte, tekintetével pásztázta a környezetet, fejszéje szorosan markában pihent. A tanya csendje mögöttük maradt, csak lépteik halk zaja kísérte őket. Az agyagos ösvény lassan lejtett a völgybe, a levegő egyre párásabbá vált. A köd gomolyogva ült meg, elmosva a távoli körvonalakat. A csend itt lent nyomasztóbb volt.
Mirella a kötelesség súlyával haladt előre. A hajdúnyomokat követniük kellett, mielőtt azok elvesznének vagy újabb bajt hoznának. A félelem nem csak a portyázók miatt volt jelen, hanem a hátrahagyott öregasszony sorsa miatt is.
Hirtelen, a köd leple alól, egy újabb tanya körvonalai bontakoztak ki. Ez volt az első, amit a nyomok jeleztek. Szürke, mohos tető, sötét ablakok. Gyanúsan hallgatag porta, kísértetiesen üres udvar. Mirella és Borda némán pillantottak egymásra. A félelem, amit az idős asszony szemében láttak, most az ő mellkasukban is dobogott, miközben óvatosan közelítettek.