Reggel a malomároknál

A szekér könnyedén gördült a harmatos fűben, elhagyva az erdő védelmező sűrűjét. A malomárok mentén sorakozó öreg füzek már derengtek a sűrűsödő párában, mintha mozdulatlan őrszemekként vigyázták volna a vándorok útját.
Borda finom mozdulattal terelte a lovat a vízparti puha meder felé. A patak sebes csobogása és a vízimalom távoli, ritmikus kattogása tökéletesen elnyelte a kerekek halk zörgését. Mirella elégedetten meglazította a kendőjét, ahogy az első bágyadt napsugarak áttörtek a feloszló ködfátyolon.
A lány hátrafordult a bakon, s óvatosan bekukkantott a ponyva alá. A dupla fenekű rekeszek érintetlenül lapultak a szénászsákok tövében; bennük a szegénytelepi gyerkőcöknek szánt finom búzaliszt és a köszvényes öregek gyógykenőcsei biztonságban vészelték át az éjszakai kalandot.
– Úgy tűnik, a tiszttartó uraság pompás vitézei még mindig az árnyékukat kergetik a gázlónál – jegyezte meg Mirella gúnyos mosollyal, miközben előhalászott a kosárból egy darab szárított húst. – Sebaj, a friss hajnali levegő igazán jót tesz a nemesi méltóságuknak.
Borda fél kézzel átvette a kínált falatot, s egyetlen rövid bólintással a szomszédos gátőrház irányába mutatott. A kis faházikó kéményéből még nem szállt fel füst, jelezve, hogy a környéken mindenki mélyen alszik, s a füzek közötti ösvény teljesen szabad előttük.