Fátyol a kerekes nyomán

Mirella halkan felkuncogott, ahogy hátrapillantott a túlparti sűrű ködfoltokra. A tiszttartó délceg vitézei valószínűleg még mindig a gátnál melengették a fázós ujjaikat a parázs felett, mit sem sejtve arról, hogy a zsákmányuk éppen az orruk előtt vágott át a folyón.
– Remélem, jó meleg teát szürcsölnek a tekintetes urak – susogta a lány, s miközben igazított egyet a dupla fenekű rekeszeket rejtő ponyván, meglapogatta a ló párás szőrű nyakát. – Bár a fülüknek biztosan jobbat tenne egy kis frissítő éjjeli séta.
Borda szótlanul letérdelt a hátsó kerék mellé, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal lefejtette a küllőkre tekert vastag rongyokat. A puha erdőtalajon már nem volt szükség a tompításra, s a szekér szerkezete vidáman bírta a terhelést. A férfi egyetlen elégedett mordulással nyugtázta a munkáját, elcsomagolta a rongyokat, majd könnyed mozdulattal visszaugrott a bakra.
A hajnali pára finom, tejszerű fátyolként lebegett a fák törzsei között, tökéletesen elrejtve a haladó szekér körvonalait a leselkedők elől. A madarak halk csicsergéssel köszöntötték a derengő fényt, jelezve, hogy a veszély legsötétebb órái végleg elmúltak.
– Na, Borda, a nehezén túl vagyunk – csusszant fel Mirella a férfi mellé a bakra, és mosolyogva húzta szorosabbra a kendőjét. – Ha tartjuk ezt a tempót, a malomároknál lévő füzeknél még elkapjuk a pirkadati szellőt, ami végképp kisöpri mögülünk a friss keréknyomokat.