Átkelelő a hajnali párában

A tölgyes utolsó fái mögül hamarosan felbukkant a sebesen rohanó patak sötét szalagja, s rajta a régi, roskatag fahíd korhadt gerendái. A környéken csend honolt, csupán a víz halk csobogása törte meg az éjszaka nyugalmát.
Borda megállította a lovat a fák védelmében, és egyetlen intéssel jelezte Mirellának a megtorpanást. A lány könnyed mozdulattal ugrott le a bakról, hogy előreosonjon felmérni a terepet. A pallók nedvesek és síkosak voltak a kora hajnali párától, de úgy tűnt, a tiszttartó fegyveresei valóban a gátnál didergenek, és ezt a régi átkelőt teljesen őrizetlenül hagyták.
– Semmi mozgás – suttogta Mirella, mikor visszatért a szekérhez, s ajkán huncut mosoly bukkant fel. – Bár ha a korhadt gerendák recsegni kezdenek, még a mederben alvó rákok is felébrednek.
Borda nem vesztegetett szót a válaszra. Szorosan markolta a kantárszárat, és lépésről lépésre vezette a szekeret a hídra. A rongyokba csavart kerekek tompán, szinte nesztelenül gurultak át a faáthidalón, csupán a híd öreg szerkezetéből hallatszott egy-egy fojtott nyikordulás. Mirella mögöttük lépkedett, ügyelve arra, hogy minden áru a helyén maradjon.
Amint a szekér szerencsésen átért a túlparti, sűrűbb bozótosba, mindketten megálltak egy rövid pillanatra. A hajnal első halvány fényei már derengeni kezdtek a keleti égbolton, de a kritikus útszakaszt épségben maguk mögött hagyták.