A halkító rongyok nélkül

Borda a gátőrházat elkerülve egy öreg, kanyargós fűzfa tövébe kormányozta a szekeret. A kerekek halkan elakadtak a lágy pázsiton, biztonságos távolságban az alvó őr kunyhójától. A vízimalom kerekének egyenletes csobogása és ütemes kelepelése kísérte a vándorokat a párás hajnalban.
– Itt az idő, megszabadulhatunk ezektől a kényelmetlen koloncoktól – mondta Mirella halk, derűs hangon, miközben könnyedén leugrott a bakról. Odalépett a hátsó kerékhez, s megragadta a vastag, sáros rongyokat, amelyeket még az útra kelés előtt tekertek a küllőkre a zajcsökkentés kedvéért.
Borda némán követte a példáját. Éles késével gyakorlott mozdulatokkal vágta át a szorosra húzott, átázott zsinegeket. A csuromvíz posztódarabok egymás után hullottak a harmatos fűbe, s a szekér kerekei megkönnyebbülten csupaszodtak ki. A halkító rongyok megtették a kötelességüket, többé nem volt rájuk szükség.
Mirella elégedetten porolta le a tenyerét, majd a füzek lombjai között átderengő reggeli fényt figyelte. A ködfátyol lassan oszlani kezdett a malomárok felett, s a távolból egy kakas rekedtes szava jelezte az új nap kezdetét. A rejtett rekeszek búzalisztje és a szegényeknek szánt gyógyírok sértetlenek maradtak.
– Gyere, Borda! Amíg a gátőr a másik oldalára fordul, mi szépen kijutunk a nyílt töltésre – cseppentett egy csepp vidámságot a reggeli csendbe a lány, s visszaszökkent a helyére. A ló halkan felhorkantott, majd a megtisztított kerekek könnyed gördülésével nekilendült a lombos ösvénynek.