Rázkódás a görgetegben

A kerekek vadul megcsúsztak a nedves agyagon, amint a nehéz szekér belefúródott a meredek vízmosás sötétjébe. Borda szinte ránehezedett a fékekre, ujjai fehéredtek a gyeplőn. Rövid, szaggatott szitkok hagyták el a száját, miközben a lovakat próbálta visszatartani a zuhanástól. A gallyak könyörtelenül korbácsolták a ponyvát, a kanyargós és sziklás mederben minden egyes zökkenőnél felcsattant a fa a fán.
Mirella két kézzel kapaszkodott a bak szélébe, teste tehetetlenül rángatózott a rázkódástól. Félelme ellenére hátrapillantott a sötétbe, de az ágak sűrűje már eltakarta a fenti utat. Fent, a gerinc magasságában patadobogás hallatszott, de a hangok bizonytalanul megtorpantak. Az üldözők nem mertek vakon utánuk ugratni a veszélyes, csúszós szakadékba.
– Lassíts... a kanyarnál szikla van! – suttogta fojtott hangon Mirella, miközben a sötétben kirajzolódott egy hatalmas, mohos tömb.
Borda egyetlen rántással tért ki az akadály elől. A kocsi oldala súrolta a követ, szikrákat vetve a sötétben, de a tengely kibírta. Lejjebb érve a meder kiszélesedett, az agyagot apró kavicsok váltották fel, és a szekér végre egyenesbe jött. A fűzfák halvány sziluettjei már jelezték a gázló közelségét, de a feszültség még mindig tapintható volt a levegőben.