Kanyargós út a vízmosásban

Borda egyetlen rántással megfeszítette a gyeplőt, majd fürgén visszahuppant a bakra Mirella mellé. A magányos tölgyfa levelei halkan susogtak a fejük felett, de a völgy irányából hirtelen szokatlan, ritmikus nesz ütötte meg a fülüket. Nem a szél játszott a lankák füvével: paták dobogása visszhangzott a távolban, a dombgerinc mögötti kanyarulat felől.
– Lovasok – vetette oda Borda félvállról, de a keze már a bak alatti nehéz dorongért tapogatózott. Nem ijedt meg, az óvatosság viszont azt diktálta, hogy kerüljék a felesleges hírverést.
Mirella elmosolyodott, szemében huncut fény villant az éjszakai sötétben. Pontosan tudta, hogy a tiszttartó emberei nem adnak fel ilyen könnyen egy egész erszény tiszta ezüstöt, még ha a fejük még mindig kábult is a sáfrányos áltitoktól. Egy gyors mozdulattal mélyebbre húzta a köpenyét, majd előrehajolt.
– Ne a megszokott úton menjünk, Borda. Fordulj balra, a meredek vízmosás felé. Az urasági lovak kényes lába nem bírja a görgeteges talajt, a mi hűséges páránk viszont simán levisz minket a gázlóhoz.
A szekér éles kanyarral tért le a kitaposott csapásról, egyenesen a bozótos, köves lejtő felé. A kerekek vészjóslóan csikorogtak a vadon nőtt cserjék között, de Borda biztos kézzel tartotta az irányt, miközben Mirella fél kézzel a ponyvát fogta, nehogy a rázkódástól kiboruljanak a titkos rekeszben lapuló gyógyfüvek és takarók. A dombgerinc gyorsan elmaradt mögöttük, ahogy a sötét völgy torka magába szippantotta a menekülőket.