Menekülés a dombgerincen

A szekér rázkódva haladt előre a domboldalon, távolodva a fűzfák sötét sziluettjétől. Borda ujjai lassan engedtek a gyeplő szorításából, de tekintetével még mindig a fák koronáját fürkészte. A nyílt lankák hűvös éjszakai levegője megtisztította a tüdejüket a fojtogató udvarház szagától.
– Lassíts kicsit, Borda – suttogta Mirella, miközben feszülten hátrapillantott. – Nem hajthatjuk halálra a lovakat. Messze járunk már.
– Túl csendes az éjszaka – morogta a férfi, hangja rekedt volt a fojtott izgalomtól. – Az erdőben még mocorgott valami.
Mirella halkan felnevetett, bár a szíve még mindig szaporán vert. A köpenye alatt megérintette a teli erszényt. A gőgös tiszttartó ezüstjei kellemesen koccantak egymáshoz. Arra gondolt, hány éhes gyerekszájat tudnak majd betömni ebből a zsákmányból a lenti völgyben, s ez a gondolat azonnal elűzte a megmaradt félelmét. A kapzsi uraságok most bizonyára dühösen forgolódtak álmukban, ha egyáltalán feleszméltek már a sáfrányos főzet kábultságából.
A szekér zökkenve megállt egy magányos tölgyfa árnyékában. Borda leugrott a bakról, hogy gyorsan ellenőrizze a lovak lábát, míg Mirella a ponyva alá nyúlt, megigazítva a titkos rekesz takaróit. Az éjszaka szabad volt, és az út előttük állt.