Árnyak a sekély vízen

A sötét fűzfák ágai függönyként borultak a gázlóra, mintha maguk is rejtegetni akarnák a menekülőket a dühös üldözők elől. Borda finom mozdulattal terelte a lovakat a sekély, kavicsos mederbe. A hűvös víz csendes loccsanással csapódott fel a küllőkre, megnyugtatóan hűtve a megriadt állatok fáradt lábait.
– Csak halkan, öregem, ne verjünk fel felesleges zajt – mormolta Mirella fojtott hangon, miközben feszülten leste a túlparti sötétséget. Félelme ellenére egy pillanatra fanyar mosoly suhant át az arcán; arra gondolt, mekkora képet vágnak majd a pöffeszkedő adószedők, amikor a sötét szakadék szélén állva rájönnek, hogy a zsákmányuk teljesen kicsúszott a markukból.
Borda némán biccentett, ujjait szorosan a gyeplőn tartva, tekintetével a sötét vizet pásztázva. A kocsi végül zökkenőmentesen gázolt át a gázlón, a túlparti homokos emelkedőn pedig a lovak megduplázott erővel kapaszkodtak fel. A fűzfák jótékony takarása mögöttük maradt, amint a szekér végre kijutott a nyílt, szélfútta lankákra. A feszültség még tartotta őket, de a legrosszabb veszély pillanatnyilag elmúlt.
– Megvagyunk – suttogta Borda szaggatottan, miközben egy pillanatra megállította a szekeret a domb takarásában, hogy gyorsan ellenőrizze a lovak lábait és a tengelyeket.