Irány a völgy

Borda gyorsan kiegyenesedett, megpöccintette a bal hátsó kereket, majd egyetlen halk morranással jelezte, hogy a tengely bírni fogja az utat. Nem vesztegethették az időt; a nyílt lankákon a holdsütés túlontúl bőkezűen mérte a fényt, ami legkevésbé sem kedvezett a portékájukat óvó vándoroknak. Mirella feszülten hátrapillantott a fűzfák irányába, de a gázló felől már nem hallatszott az adószedők ricsaja.
– Induljunk, mielőtt a gerincen járó őrjárat kiszúrja a sziluettünket – suttogta Mirella, miközben szorosabbra vonta magán a sötét köpenyt. – A lenti völgyben már várnak ránk, a didergő pulyáknak szükségük van a meleg takarókra és a gyógyírre. Nem maradhatunk itt prédának.
Borda némán bólintott, majd óvatosan meglazította a gyeplőt. A lovak puha, nesztelen léptekkel indultak meg a füves domboldalon lefelé, egyre távolabb kerülve a veszélyes sekély víztől. A szekér ponyvája alatt halkan megzörrentek a titkos rekeszekben lapuló sáfrányos üvegcsék, emlékeztetve őket a küldetésükre. Mirella ajkára visszatért a szokásos, kissé dacos, de elszánt mosoly. Ha az ispán emberei azt hitték, hogy a gázlónál sarokba szoríthatják őket, most alaposan elszámolták magukat.