Gyapjútakarók a völgy mélyén

A kerekek halkan duruzsoltak a puha, harmatos fűben, ahogy a szekér végleg maguk mögött hagyta a holdsütötte lankákat, és leereszkedett a völgy sűrű, párás ölelésébe. Mirella megkönnyebbülten fújtatott egyet, miközben a köpenyét lazábbra engedte. Az ispán ostoba pribékjei valószínűleg még mindig a gázló sarában keresgélnek, vagy a sötét fűzfák ágait böködik a lándzsáikkal, azt remélve, hogy aranytallérokat rázhatnak le róluk.
Borda biztos kézzel tartotta a gyeplőt, szeme a sötéthez szokott ragadozóként pásztázta a völgy bejáratát övező sűrű cserjést. Egyetlen halk csettintéssel jelezte, hogy az út tiszta. A fák közül hamarosan felszálló füst illatát hozta feléjük a langyos éjszakai szél – a szegénytelep apró kunyhói már nem lehettek messze.
– Látod, Borda? A sült krumpli illata sosem csal – jegyezte meg Mirella halk, kacagó hangon, miközben hátrafordult, hogy ellenőrizze a takarókat rejtő bálákat. – Azok a fázó pulyák ma éjjel végre melegben alszanak, a tiszttartó meg magyarázkodhat a főnöknek, hogy hová tűnt a titkos gyógyszerkészlet.
A szekér zökkenőmentesen kanyarodott be az első düledező vályogházak közé, ahol a sötétből azonnal riadt, de reményteli arcok bukkantak elő. Mirella már nyújtotta is az első puha gyapjútakarót egy reszkető kezű asszonynak, arcán azzal a meleg, anyáskodó mosollyal, amit csak a nincstelenek láthattak rajta.