Ragyogás a szakadék felett

A legalsó lépcsőfokról lelépve Bandi óvatosan átlépett a faragott kőkapu küszöbén. A mögöttük maradt sötétség helyét azonnal átvette a csarnok kristályos falaiból áradó, lágy ezüstös derengés. A fáklya lángja szinte feleslegessé vált; a fény nemcsak a szemeket örvendeztette meg, hanem magával hozta a sziklák lágy, dallamos lüktetését is, mintha maguk a falak énekelnének.
– Nézzétek ezt a megmunkálást! – suttogta Bandi izgatott bámulattal, miközben végighúzta ujjait a padlót borító csiszolt kőlapokon. A kövek tökéletes illesztéssel követték egymást, egyenesen a csarnok belseje felé mutatva az utat.
Borda csöndben lépdelt a nyomában, szemeit a magasban futó kristályereken tartva. Bár a biztató dallam átjárta a csontjait, felkészült arra, hogy a csillogás mögött veszély is lapulhat. Éber tekintettel figyelte a csarnok sötétebb zugait, míg az Idős asszony meglepő fürgeséggel zárkózott fel melléjük.
– Ne álljunk meg a tátott szájú csodálkozásnál! – szólt a néni, bár arcán halvány mosoly bujkált, ahogy a ragyogó termet kémlelte. – Az ösvény nem ok nélkül vezet minket tovább!
Ahogy a csapat a csiszolt kőlapokat követve beljebb nyomult, a csarnok padlója hirtelen véget ért: egy mély szurdok peremére érkeztek, ahol keskeny fénysugarak szelték át a tátongó mélységet.