Az Ezüstös Lépcső

A halk kattanás visszhangja még a levegőben vibrált, amikor a dallam is elcsitult, mintha a zeneszerszám is lélegzetet venne a frissen feltárult út láttán. Bandi elégedett mosollyal fordult társai felé, fáklyájának fénye izgatottan táncolt az újonnan nyílt hasadék bejáratánál.
– Nos, hölgyem, úgy tűnik, a zengés mégis hasznunkra vált – mondta Bandi az Idős asszonynak, akinek ráncos arca egy pillanatra megenyhült, ahogy a lépcsőket kémlelte. Borda azonban továbbra is szkeptikusan hunyorgott.
– Vagy csak egy újabb csapdához vezet – morogta Borda, és óvatosan közelített a sötétbe vesző nyíláshoz. Kezét a kőfalhoz tapasztva tapogatta körbe a bejáratot, mintha minden repedésben veszélyt szimatolna. Az Idős asszony türelmetlen sóhajjal intett neki.
– Ne húzzuk az időt! Mennie kell tovább, amíg a dallam utat mutat. – Majd Bandira pillantott. – Vezess, fiam, de légy résen! Egy ilyen könnyen nyíló ajtó ritkán jelent biztonságos utat.
Bandi bólintott, és óvatosan lépett a lépcsősor első fokára. A fáklya lángja elnyelte a sötétséget, s megmutatta, hogy a lépcsők tisztán faragottak, apró, csillámló kristálydarabokba ágyazva, melyek visszaverték a fényt, mintha apró csillagok szegélyeznék az utat lefelé. Ahogy a csapat ereszkedni kezdett, a korábban elhalkuló dallam is új erőre kapott. Most már nem csak egy lüktetés volt, hanem tiszta, ezüstös hangok kórusa, mely mintha az alant elterülő „csillogó csarnokból” áradt volna. A lépcső alján egy újabb, faragott kőkapu körvonalai rajzolódtak ki, melynek tetején halvány fénysugár derengett.