A csiszolt kőtalapzat

Bandi határozott léptekkel közeledett a csarnok közepén álló kőtalapzathoz, miközben magasra tartott fáklyájával próbálta átvilágítani a derengő térrészt. A simára csiszolt felületen vékony, csillámló vájatok futottak körbe, mintha gondos kézzel rajzolt mintázat díszítette volna a tömböt. A magasból alászálló dallam pontosan a talapzat felett vált a legtisztábbá.
– Ne nyúlj hozzá ész nélkül! – mordult rá Borda, s türelmetlenül közelebb lépve szigorú pillantással pásztázta az árnyékos sziklafalakat. – Nem hiányzik, hogy ránk szakadjon a mennyezet a csörgésed miatt.
A fiatal férfi azonban alig figyelt rá. Ujjai már alig hüvelyknyire lebegtek a talapzat közepén mélyedő, borostyánszínű korong felett, amely halk, mély zúgással válaszolt a közeledő kéz melegére. A finom csengettyűhang hirtelen tónust váltott: a csilingelő dallam lágy, ütemes lüktetéssé szelídült.
Az idős asszony ingerülten megrázta a fejét, s közelebb lépve száraz ujjával a talapzat oldalára mutatott, ahol egy apró, faragott ék rajzolódott ki.
– Ha már odaléptél, inkább azt a reteszt vizsgáld meg, mielőtt a fülünket is kilyukasztja ez a zengés! – vetette oda élesen.
Bandi nem teketóriázott: egyetlen határozott mozdulattal elfordította a sziklába süllyesztett éket. A csarnok túlsó végében halk kattanással egy eddig rejtett, lefelé vezető lépcsősor tárult fel.