Dallam a sötétből

A feltáruló résből hűvös, tiszta levegő áradt ki, eloszlatva a barlang fülledt páráját. Bandi nem habozott sokáig: magasra tartva a fáklyát elsőként lépett át a faragott küszöbön, miközben Borda szorosan a nyomában maradt, készen arra, hogy bármilyen váratlan mozdulatra közbelépjen. Az idős asszony óvatosan, megkönnyebbült sóhajjal követte őket a feltáruló, tágas csarnokba.
Ahogy a lámpás fénye szétoszlott a csillogó sziklafalakon, a tér mélyéből finom, kristálytiszta csendülés ütötte meg a fülüket. Nem fenyegető morajlás volt ez, hanem lágy, fémes rezgés, mintha a huzat finom szélcsengőket szólaltatott volna meg a magasban húzódó vakjáratokban.
– Halljátok? – suttogta Bandi, s megállt egy pillanatra, hogy csizmájával ne verje fel a csendet. – Mintha maga a hegy dalolna nekünk.
Borda megrázta a fejét, s bár az arca továbbra is komoly maradt, a szeme sarkában halvány kíváncsiság bujkált. Óvatosan végighúzta a kezét a falba vájt vékony, borostyánszínű erezeten, amely a hanggal egy ritmusban halványan lüktetett. A padlón csiszolt kőlapok vezettek tovább, egyenesen a csarnok közepe felé, ahol egy kis kőtalapzat körvonalai bontakoztak ki a homályban.
Az idős asszony szorosan magára tekerte a kendőjét a vállán, és elégedetten bólintott. A hosszú gyaloglás után ez a különös dallam biztatóan hatott mindannyiukra, mintha a barlang mélye nem elnyelni, hanem vezeti akarná őket a következő lépéseknél.