Portyázó a kanyarban

A fenyves hűvös árnyéka hamar elnyelte a szekeret. A fák törzsei között sejtelmesen törtek át a fénysugarak, miközben a kerekek halk recsegéssel görögtek a száraz avaron. Borda hirtelen megtorpant, borzas marján felmeredt a szőr, s egyetlen halk, vágó morgással jelezte: nincsenek egyedül.
A kanyar mögül nehéz patkódobogás visszhangzott. Egy sárga panyókás, fegyveres tiszttartó léptetett ki a sűrűből, lovát keresztbe fordítva a szűk úton. Kiszúrt szemmel mérte végig a közeledő járgányt, kezét lazán a kardmarkolaton pihentetve.
– Állj meg, vándor! – kiáltott rájuk gúnyos dölyffel a lovas. – A tiszttartó úr szigorú parancsára minden völgybe tartó szekeret átvizsgálunk. Gabonát, sót, eldugott értéket keresünk a jobbágyoknak.
Mirella szemében vészjósló szikra gyúlt, de szája csípős, mímelt mosolyra húzódott. Éles mozdulattal rántotta meg a gyeplőt, míg Borda feszülten, ugrásra készen lapult a bak mellett, éles fogait villogtatva.
– Csak egy szegény vándoráru-kereskedő vagyok, tekintetes úr – felelte Mirella maró gúnnyal a hangjában. – De ha a tiszttartó urak már az én üres cserépedényeimre fanyalodnak, hát bizony nagy lehet a koplalás a várban!
A portyázó arca elkomorodott, s gyanakodva léptetett közelebb, mit sem sejtve a bak alatt rejtőző kettős fenékről.