A kék fiola varázsa

A tiszttartó nehézkesen leugrott a nyeregből, s sárga panyókáját igazgatva, port verve lépett a szekérhez. Mirella fürgén lecsusszant a bakról, és színpadias alázattal, apró léptekkel terelte el a férfi figyelmét a gyanúsan mély raktérről. Egy repedt agyagkorsót emelt a magasba, mintha a legféltettebb kincsét óvná a durva kezektől.
– Csak óvatosan, nemes úr! Ezek a legfinomabb agyagból gyúrt edények, egyenesen a déli lankákról. Ha egy is eltörik, a völgybéli asszonyok nem tudják miben tárolni az őszi tejet – csicseregte, miközben finoman a férfi és a szekér oldala közé fészkelődte magát, elállva a közvetlen rálátást.
A katona gyanakodva beleszagolt a levegőbe, majd félrelökve Mirella kezét, durván turkálni kezdett a felső szalmaréteg alatt. Borda torkából vészjósló, mély morajlás buggyant ki, de Mirella egyetlen laza bokamozdulattal, mintha csak a szoknyáját igazítaná, megérintette a hűséges eb fülét. A kutya engedelmesen visszahúzódott, bár sárgálló tekintetét egy pillanatra sem vette le a portyázó torkáról.
A tiszttartó keze csak érdes cserépdarabokat és száraz szénát talált a fenti rekeszekben. Csalódottságában és a rátelepedő fojtogató portól tüsszentett egy hatalmasat, majd dühösen megtörölte az orrát. Mirella ekkor, kihasználva a pillanatot, gyorsan előhúzott a köténye mélyéről egy apró, kék üvegcsét.
– A legtisztább hegyi gyógyír, uram, kifejezetten a lovasok sajgó derekára. Csak tíz fitying lenne... de a tekintetes úrnak ingyen adom, a békés utunkért cserébe – súgta oda bűbájos mosollyal.
A férfi mohón megragadta a cukros vízzel töltött, értéktelen fiolát, zsebre vágta, majd fanyar képpel intett, hogy haladhatnak. Mirella pimasz mosollyal ugrott vissza a bakra, s a szekér máris megindult a lejtőn a völgy felé.