A völgyi tanyák árnyékában

A szekér zörgve ereszkedett lefelé a meredek lejtőn. Ahogy a fák sűrűje ritkulni kezdett, a lombkoronák közül végre kiszabadult az erdei patak hűs, nyirkos illata. Mirella csak ekkor engedte ki a mellkasában szorongatott levegőt, bár a szíve még mindig hevesen kalapált a gyanakvó tiszttartóval való találkozás után.
– Na, Borda, láttad a képét? – kuncogott halkan a lány, miközben óvatosan visszanézett a kanyarra, ahol a katona alakja már rég elenyészett. – Pár csepp színezett cukros víz, meg egy kis bájolgás, és a nagyúr máris gyógyultnak érezte magát!
A fekete eb nem lazított. Füleit hátracsapva, éber tekintettel kémlelte a vízpartot. Bár a közvetlen veszély elhárult, a kutya orrcimpái feszülten rándultak meg a völgy felől érkező idegen szagokra. Rövid, szaggatott horkantással jelzett, amikor a szekér elérte a patak köves partját.
A gázló sekély, tisztán áttetsző vize lágyan fodrozódott a sziklák körül. A túlparton, a fűzfák védelmező takarásában felsejlett a völgy első tanyájának alacsony szalmatedeles tetője. A kéményből vékony füstcsík kanyargott az ég felé, menedéket ígérve.
– Megérkeztünk – suttogta Mirella, s óvatosan a vízbe terelte a fújtató lovat. A kerekek csobbanva csapták fel a hűs cseppeket, ahogy átkeltek a túlpartra.