Az első tanya küszöbén

A szekér zökkenője már a túlpart sáros ösvényén rázta meg őket. A ló, megkönnyebbülten, hogy a gázló hideg vizéből kijutott, megrázta magát, vízcseppeket szórva szét. Mirella előrehajolt, és gyengéden megveregette az állat hátát. A tanyához vezető út már nem volt olyan meredek, csak egy enyhe emelkedő. A kéményből gomolygó füst, és a távoli, de egyre erősödő állathangok némi megnyugvást hoztak a fáradt vándoroknak.
Borda azonban nem enyhült. Ahogy a szekér egyre közelebb gurult a szalmával fedett épülethez, a kutya fülei újra feszülten álltak, orra rezegve szimatolta a levegőt. Nem volt benne agresszió, inkább óvatos érdeklődés, ahogy a tanyáról kiszűrődő emberi szagokat és a lassan kirajzolódó alakokat érzékelte a távolban.
Mirella elmosolyodott. „Lehet, hogy itt végre kapunk valami friss vizet, és talán egy kis meleget is, Borda” – gondolta magában, miközben a kezével megsimogatta az éber eb fejét. A kerítés mögött, a tanyaház ajtajából ekkor lépett elő egy idős, kendős asszony, akinek ráncos arcán barátságos, de egyben fáradt mosoly ült. Kezét a szeméhez emelve nézett a közeledő szekérre.
A völgy első lakója tárt karokkal várta őket, ám Borda feszülten figyelte a környezetet, mintha a barátságos fogadtatás mögött is valami rejtőzne. A tanyához érve Mirella lefékezte a lovat, és elegánsan leugrott a kocsiról.
„Jó napot kívánok, asszonyom! Messziről jövünk, és útba esett ez a szép kis tanya. Vajon van-e itt egy kis friss víz a lónak, és talán nekünk is?” – kérdezte Mirella, meleg hangon, miközben tekintetével felmérte az asszony ruházatát és a porta állapotát, ami arról árulkodott, hogy itt a kemény munka nem ismer tréfát, de a szegénység is csak kopogtat, nem dörömböl.