A kút frissítője

Az idős asszony arca még jobban felderült, a ráncos szemekben barátságos csillogás jelent meg. „Isten hozta, lányom! Hogyne volna víz, hisz’ a kút itt van a ház mögött. Jöjjenek csak beljebb, a ló is megpihenhet, amíg én hozok nekik friss forrásvizet.” Hangja meleg volt, de érezhető volt benne az élet súlya, a mindennapi küzdelem nyoma. Az asszony már indult is a kút felé, koszos köténye lobogott a szélben.
Mirella hálásan bólintott, és megfogta Borda hámját, hogy az állat is felkészüljön a rövid megállásra. „Nagyon köszönjük, asszonyom! Ez nagy segítség volna nekünk. Hosszú út áll mögöttünk, és még hosszabb előttünk.” Ahogy beljebb léptek a kapun, Mirella elgondolkodott, mivel viszonozhatná az asszony kedvességét. Talán egy csepp abból az „értéktelen gyógyírból”, amit a tiszttartónak eladott, itt igazi áldás lehetne egy fáradt ízületre vagy köhögésre.
Borda, bár kissé megenyhült az asszony barátságos szavaitól, továbbra is éberen forgatta tekintetét. Orra még mindig rezgett, fülei hol előre, hol oldalra billentek, mintha a szélben rejlő minden apró neszt meghallana. A tanya udvara tiszta volt, rendben tartott, de látszott rajta, hogy itt minden talpalatnyi földért és minden napért keményen megdolgoznak.
Mirella levette a kosarából a vizeskancsót, és a kutya felé fordult. „Nagy szerencsénk van, Borda. Látod, vannak még jó emberek a világon.” A kutya szemei találkoztak gazdája tekintetével, és egy pillanatra, mintha megértette volna, elernyedtek feszült izmai.
A tanya udvarán halk csikorgással állt meg a szekér. Mirella segített a lónak a vályúhoz, miközben az asszony már vödröt merített a mély kútból. A friss víz illata eljutott Mirellához is, és egy pillanatra elfeledte az út porát és fáradalmait. A meleg fogadtatás feloldotta a szívét, és a kék fiolás átverés utáni feszültség is enyhült. Tudta, hogy itt biztonságban vannak, legalábbis egy rövid időre.