Pirkadat a vén tölgynél

A vén tölgy vastag törzse mögött végre szilárd volt a talaj, s a harmatos fű kíméletesebben fogadta a kordé nehéz kerekeit. Mirella elengedte a rudat, s mélyet sóhajtva nyújtóztatta ki sajgó hátát. A fák ágai között derengeni kezdett az első halvány pirkadat, lassan eloszlatva a mocsári völgy nehéz, nyirkos ködét.
Borda egy alapos rázkódással szabadult meg a szőrére tapadt lápiszaptól, majd elégedetten telepedett le a lány lábához. Mirella elmosolyodott a fekete kutya fontoskodó ábrázatán, s a kordé ponyvája alól előhalászott egy darab füstölt sajtot meg egy szikkadt kenyércsücsköt. A falat felét bajtársának dobta, aki azt még a levegőben elkapva nyelte le.
Míg a kutya a jutalmát élvezte, Mirella óvatosan benyúlt a szekér dupla padlólemeze alá. A rászorulóknak adott ezüst után megmaradt apró, meg a jól elrejtett kelmék épek voltak, a láp nyirkossága nem férkőzött a titkos rekeszbe. A ravasz úrfi alapos megvámolása és a mészégető kunyhóban hagyott segítség után a lány lelke éppoly könnyű volt, mint a hajnali szellő.
A nap első aranyos sugarai már átderengtek a tölgyfa koronáján, jelezve, hogy az erdei ösvény veszélyesebb szakasza a hátuk mögött maradt. Mirella felhajtotta a kulacsát, ihatott egy korty friss vizet, majd intett Bordának: ideje volt felkészülni a gázló felé vezető út utolsó szakaszára.