A kavicsos meder szélén

Mirella megigazította a hámot, majd egy határozott, mégis könnyed reccsentséssel lendületbe hozta a kordét. A nehéz kerekek végre szilárd, döngölt földúton gördültek tovább, örökre maguk mögött hagyva a láp fojtogató, nyirkos páráját. Borda vidáman ügetett a szekér előtt, fülét hegyezve figyelte az ébredező erdő neszeit, mintha csak a saját birodalmát járná körbe a harmatos reggelben.
A lejtő kanyarulatánál a fátyolos fák mögül lassan kirajzolódott a patak széles, kavicsos medre. A gázló felé vezető út aranyló napfényben fürdött, s a hűvös hajnali szellő üdítően simogatta a lány fáradt arcát. Mirella halk, pajkos dallamot dúdolt, miközben a magaslati pontról figyelmesen felmérte a terepet: a vízállás sekélynek tűnt, s sem a parton, sem a fák takarásában nem látszottak hívatlan hajdúk vagy szigorú adószedők.
– Na, te fekete vitéz, nézzük, ázik-e ma a hasad! – intett a kordé mellől Mirella, s Borda egy gurgulázó vakkantással felelt, miközben máris a sekély szegélyvízbe gázolt. A fröccsenő vízcseppek csillogó gyöngyökként szóródtak szét a pirkadati fényben.
A lány biztos kézzel kormányozta a szekeret a meder szilárdabb, kerek kövei között, ügyelve arra, hogy a kordé titkos rekesze biztosan száraz maradjon. A túlpart már karnyújtásnyira feküdt, nyitott kapuként a békésebb erdei dűlőút és a távoli vásárok világa felé.