Átkelés után a napfényben

A kordé kerekei zökkenőmentesen gördültek fel a túlparti, aranyló gyepre. A sekély patak frissítő hűvöse még ott bujkált a levegőben, de a túloldalon már a délelőtti nap melengető sugarai fogadták a vándorokat. Borda, amint szilárd talajt érzett a mancsa alatt, hatalmasat horkantott, majd alaposan megrázta magát, ezer csillogó vízcseppet szórva a kinyíló vadvirágokra.
Mirella egy pillanatra megállította a szekeret a fűzfák árnyékában, hogy ellenőrizze a rakományt. Ravasz mosollyal nyúlt le a kordé alsó deszkájához, s ujjai gyakorlott mozdulattal tapogatták végig a titkos rekesz illesztéseit. Szerencsére egyetlen csepp víz sem jutott be: a féltett portékák, a gyógykenőcsök és az ínségesebb időkre elrejtett holmik mind teljesen szárazak maradtak. A gázló zökkenőmentes leküzdése mindig jó ómennek számított a hosszú úton.
– Na látod, te fekete vitéz, a szerencse megint a mi oldalunkon áll! – kacsintott a kutyára a lány, miközben kissé meglazította a hámot, hogy kényelmesebb legyen az ügetés. – Most pedig nyakunkba vesszük az utat, mielőtt valami buzgó hajdúnak eszébe jutna vámszedő bódét kanyarítani erre a csöndes szakaszra.
Az erdei dűlőút békésen kanyargott tovább a fenyvesek és tölgyesek ölelésében. A madarak vidám csicsergéssel töltötték be a lombkoronát, s Mirella maga is halk, pajkos nótára gyújtott. A nehéz, mocsaras szakasz fojtogató emléke végleg szerteoszlott, s a kordé ritmikus döcögése új erőt öntött beléjük a távoli vásár felé vezető úton.