Árnyak az irtáson

A fenyves sűrűsödő lombjai alatt az erdei út lassan emelkedni kezdett. A hűvös árnyékok ölelésében Mirella a madarak énekét hallgatta, ám tekintete egyetlen pillanatra sem lankadt. Borda hegyezett füllel lépkedett, teste megfeszült, amint a távolból lódobogás halk zaja ütötte meg a fülüket. A gázlón ugyan szerencsésen átjutottak, de az urasági hajdúk járőrei bármelyik kanyar mögött felbukkanhattak, így az aggodalom csendesen ott lappangott a levegőben.
– Halkan, Borda – suttogta Mirella, s óvatosan a szekér rúdjára csúsztatta a kezét. – Csak semmi kapkodás.
A kutya szaggatottan szimatolt a levegőbe, halk morgása alig hallatszott a kerékcsikorgás mellett. A lány egyetlen gördülékeny mozdulattal egy kopott, szürke gyapjútakarót terített a kordé alsó deszkájára, még biztosabb takarásba vonva a titkos rekesz fedelét. Bár a pulzusuk felgyorsult a bujkálás állandó veszélyétől, Mirella arca pillanatok alatt felvette a gondtalan vándoráru-kereskedők megszokott, ártatlan kifejezését.
Az irtás széléhez érve a napsugarak újra áttörték a lombkoronát, eloszlatva a baljós árnyakat. A távoli patkókoppanások csendesedtek, s hamarosan kiderült, hogy csupán egy málhás öszvér haladt át a szomszédos csapáson. Mirella mélyet sóhajtva mosolyodott el, miközben Borda is lassan elengedte a feszültséget, s megújult lendülettel ügetett tovább a távoli vásár felé vezető dűlőúton.