Cipó a kőkeresztnél

A délutáni napfény melegen árasztotta el a sűrű fenyvesből kivezető dűlőutat. A korábbi feszültség végleg elpárolgott a hűvös erdei levegővel együtt, ahogy a kordé zötykölődve követte a kanyargó szekérnyomot. Mirella elégedetten hátradőlt a fapadon, felengedte a szorosra fogott gyeplőt, és mélyen beszívta a kiszáradt avar édeskés illatát. Borda megnyugodva ügetett a kerekek mellett, nyelvét lógatva, néha egy-egy kíváncsi pillantást vetve a szedres bokrokra.
Hamarosan egy kopott, mozaik mohával borított kőkereszt bukukkant elő az út szélén, melynek árnyékában egy kimerült, vékony gúnyájú fiatal suhanc csücsült. Poros lábai előtt csak egy szakadt tarisznya hevert, s a fiú behúzott nyakkal, üres tekintettel bámulja a port. Mirella szeme azonnal megenyhült, amint meglátta a didergő vállat s a dologban megfakult, foltozott ingvállat. Megállította a kordét, s óvatos szisszenéssel intett Bordának, hogy maradjon nyugodt.
– Na, ne nézz úgy rámszorult szemmel, öcsém, nem a tiszttartó hajdúja vagyok! – kiáltott oda vidám, meleg hangon a lány, s ruganyos mozdulattal leugrott a bakról. A ponyva szélét fellebbentve egy sárgára sült cipót és két szárított halat húzott elő a raktér felső kosarából. – A gyomrod korrogása még a rigók énekét is elnyomta. Nesze, edd meg, míg az uraságok el nem adóztatják a levegőt is!
A fiú hálásan megilletődve, remegő kézzel fogadta az ételt, míg Borda komoly ábrázattal megszaglászta a jövevényt, majd elégedett horkantással elnyúlt a porban. Mirella felnevetett, s miközben a kordé ponyvájának köteleit igazította meg, elégedetten konstatálta: a vásár felé vezető út még tartogat jó cselekedeteket, mielőtt újra a kapzsi kalmárokkal kellene megküzdeniük.