Penge a küllők között

A szekér mélyebbre gurult a malomárok szélén sorakozó füzek hűs árnyékában. A sűrű lombozat megbízhatóan eltakarta őket a vásártér morajló tömegének szeme elől. Borda egyetlen éles, feszült mozdulattal rántotta meg a gyeplőt, s a járművet a vízparti puha aljnövényzetre kanyarította.
– Állj! – mordult fel a férfi, hangjában vágó éllel, miközben szemeivel már a bozótos szélét pásztázta.
Mirella sem tétlenkedett. Bár az indulat még mindig fűtötte a kapzsi kalmár pimaszsága miatt, villámgyorsan ugrott le a kerekek mellé. Övén hordott kése éles pengéje gondolkodás nélkül vágta át a küllőkre szorosan tekert, sáros rongyokat, amelyek eddig szerencsésen elnyelték a nehéz kerekek csikorgását a köves sikátorokban.
– A hajdúk lassúak, de a kereskedő aranya gyorsan forgatja a nyelvüket – vetette oda Mirella csípősen, miközben a vizes rongycafatokat a patakárok mélyére hajította. – Mire a nyomunkba érnek, mi már a gázló túlsó felén járunk.
Borda szótlanul, komor bólintással nyugtázta a szavakat, s a tengelyeket megmozgatva ellenőrizte a szekeret. A gázló vize ezüstösen csillant fel a hajló ágak között: a sekély meder kövei készen álltak a gázolásra. Mirella visszapattant a bakra, s intett a férfinak, hogy hajtson a habok közé.