Pattogó sziklák a kanyarban

A kerekek fanyarul nyikorogtak a meredek, köves szerpentinen. A sűrű fenyves hamar körbezárta a kis szekeret, elnyelve a völgyből felszűrődő utolsó neszeket is. Borda görcsösen szorította a gyeplőt, válla megfeszült a kopott zekéje alatt. Szemeivel a sűrű bozótost pásztázta, minden gyanús roppanásra összerezzenve.
– Túl csendes – mormolta szaggatottan Borda, miközben kissé előrehajolt a bakon. – Nem tetszik. Követnek.
– Csak a szél – suttogta Mirella, bár ő maga is megborzongott, és ösztönösen közelebb húzódott a rakományhoz. – Haladjunk. Minél előbb átérünk a gerincen, annál jobb.
Egy éles kanyarban a szekér jobb hátsó kereke megcsúszott a laza, omlós palakövön. Néhány kavics csörögve zuhant a mélybe. A szürkék ijedten felhorkantak, de Borda feszült figyelemmel tartotta meg a gyeplőt, megakadályozva, hogy a kocsi hátracsússzon a szakadék felé. Mirella szíve a torkában dobogott, de uralkodott magán. Gyorsan megsimogatta az egyik paripa hátát, miközben feszülten figyelte a mögöttük lévő kanyart.
– Jól van, fiúk, csak ügyesen – suttogta Mirella dacosan, miközben a hegytető felé nézett, ahol a fák koronái között már felsejlett a biztonságosabb átjáró. – Nem kapnak el. Messze járnak már.