A hegyi kaptató próbája

A lovak megfeszült izmokkal húzták tovább a szekeret, maguk mögött hagyva a mélységet. Mirella megkönnyebbülése azonban korai volt. Alighogy befordultak a következő szűk kanyarba, a felettük magasodó fal felől száraz csattogás zaja verte fel a csendet. Apróbb paladarabok és ökölnyi kövek záporoztak le a meredek hegyoldalról, egyenesen a keréknyomba.
Borda egyetlen rántással állította meg a megrémült szürkéket. Szúrós tekintettel mérte fel a fentről hömpölygő törmeléket, ami elzárta a szűk utat. Nem üldözők zaja volt ez, csupán a reggeli fagy engedett fel a nap első sugaraival, meglazítva a sziklákat. Ám a kocsi így is elakadt, a visszautat pedig a szakadék szélén egyikük sem akarta megkockáztatni.
– Nincs visszaút – mormolta Borda, miközben leugrott a bakról a legnagyobb sziklatömbhöz. – Ezt el kell mozdítanunk.
Mirella sem tétlenkedett. Könnyed eleganciával ugrott le a kocsiról. Bár a helyzet feszült volt, ajkán ott bujkált a dacos, kissé csipkelődő mosoly, amellyel a nehézségeket elütötte. Odalépett a kőhöz, majd Borda felé kacsintott.
– No, kelmednek ez meg sem kottyan – ugratta a szótlan férfit, és megragadta a tömb szélét.
Közös erővel taszították le a követ a szakadékba. A szikla hangos robajjal bukott alá, szabaddá téve az utat a hegytető felé.