Fennsík a felhők alatt

Borda egyetlen rántással lendült vissza a bakra, s miután meggyőződött róla, hogy a kerekek szabadon foroghatnak, megrázta a gyeplőt. A megkönnyebbült szürkék fújtatva vágtak neki az utolsó meredek kanyarnak. Mirella könnyedén ugrott fel a mozgó szekér oldalára, szoknyáját félrecsapva, mintha nem is egy omlásveszélyes hegyoldalban, hanem egy tavaszi réten sétálna. Leporolta finom tenyerét, majd elégedetten fészkelődött el a bakon.
Ahogy elérték a szerpentin tetejét, a táj hirtelen kitágult. A szűk, szorító sziklafalakat felváltotta egy tágas, szélfútta fennsík, ahol a fenyvesek illata keveredett a hajnali harmat párájával. A nap mostanra teljesen áttörte a felhőket, aranyba vonva a távoli völgyet, ahol a falu házai apró játékszerként bújtak meg a ködpaplan alatt. Mirella tekintete meglágyult, ahogy a mélyben maradt zsellérkalyhákra gondolt; az ott lakóknak legalább jutott a tegnapi szállítmányból.
– Látja, Borda, a fenti szél mindig tisztább – jegyezte meg Mirella, miközben előkotort a kosarából egy mézeskalács-szívet. Kettétörte, és a nagyobbik felét a férfi felé nyújtotta. – S ami még jobb: az urasági tizedszedők idáig már túl restek felkapaszkodni. Inkább lenn melegednek a kályha mellett, míg mi szabadon járhatunk.
Borda szó nélkül elvette a süteményt, hatalmas mancsaiban szinte eltörpült a díszes tészta. Csak egy futó, elégedett mordulással jelezte az egyetértését, de a tekintete megnyugodott, ahogy a lovakat egyenletes, kényelmes ügetésbe fogta a simábbá váló úton. A kaptató nehezét maguk mögött hagyták.