Patkók zaja az éjszakában

A hűvös esti szél zörgette a vízparti fűzfák ágait, ahogy a két alak elérte a gázló sekélyebb medrét. A víz tükrén halkan megcsillantak a hold fényfoltjai. Mirella egy pillanatra megtorpant a nedves fövenyen, s feszülten hátrapillantott a mögöttük elterülő, sötétbe borult szekérútra.
– Hallod? – suttogta Mirella, s ujjaival önkéntelenül is megszorította a szüsz száját. A félelem gombóca ott feszült a torkában; hiába lapultak a zsebében a bírótól megszerzett aranyak, a környék még tele volt veszéllyel.
Borda fülét hátracsapva figyelte az erdő felől érkező neszeket. Izmai megfeszültek a sötétben.
– Valaki jön. Lovas – vetette oda röviden, szaggatottan. Gyors mozdulattal a legközelebbi bokor árnyékába tolta a nőt, maga pedig védelmezőn elé lépett.
A galagonyás sűrűjében Mirella alig mert levegőt venni. A torkában dobogott a szíve: ha a bíró hajdúi azok, a kicsikart kincs veszélyben van, s vele együtt a hegyi pulyák téli lisztje is. Ám a kanyarban nem fegyveresek, hanem csak egy fáradt molnárlegény tűnt fel, aki gyanútlanul terelte kehes lovát a sekély víz felé.
Mirella halk, megkönnyebbült sóhajt engedett ki, bár szemeiben még ott bujkált az óvatosság.
– Ártalmatlan flótás – suttogta feszülten. – Gyerünk át a vízen! Ne kísértsük a szerencsét.