Pajkos mosoly a félhomályban

A nehéz kapu súlyos dörrenéssel záródott be mögöttük, kirekesztve a bírói lak fojtogató gőgjét és a gyanakvó pillantásokat. Mirella mélyet szippantott a hűvös esti levegőből, mintha csak le akarná mosni magáról az álszent alázat kellemetlen szagát. Az övén fityegő szüsz halk, aranyos csendüléssel kísérte minden egyes lépését.
– Na, mit szólsz, Borda? – fordult a nő a mellette szótlanul lépkedő kísérőjéhez, s szeme pajkosan megvillant a félhomályban. – A tekintetes úr most bizonyára buzgón várja a csodát. Pedig ha tudná, hogy a méregdrága elixír alig több némi melegített kúttónál s egy csipetnyi szárított mentánál!
Borda arca komoly maradt, de a szeme sarkában halvány derű bujkált. Óvatosan körbepillantott a kanyargós szekérúton, vigyázva, nehogy a bíró elkésett hajdúi vagy a kapzsi kulcsár utánuk eredjen. A veszély azonban elmaradt; a háziak túl gyávák és hiszékenyek voltak ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a csodás gyógyulás ígéretét.
A gázló felé vezető fák takarásában Mirella elégedetten simította meg a szüsz nehéz domborulatát. A három csillogó arany épp elég lesz ahhoz, hogy a hegyi kunyhók koplaló pulyáinak lisztet, meleg takarókat és tisztességes élelmet vegyenek a közeledő hideg napokra.
– Siessünk – kuncogott Mirella könnyű léptekkel haladva tovább –, mielőtt a tisztelt bíró úr rájön, hogy a láza nem a csodaszertől, hanem a saját dühétől fog felszökni!