Aranyak az erszényben

A három nehéz arany garas kellemes súllyal csörrent Mirella övére akasztott szüszében. A nő teátrális, mély meghajlással búcsúzott a párnák közt elterülő bírótól, miközben szája szegletében gúnyos mosoly bujkált.
– Egészségére, tekintetes uram! A csodaszer most már átjárja a testét, de ne feledje: a teljes gyógyuláshoz csend és pihenés kell! – búgta mézesmázos hangon, majd megfordult, s intett hűséges kísérőjének.
Borda egyetlen szó nélkül hátrált a szoba ajtajáig, szemét egyetlen pillanatra sem véve le a sarokban lapuló, megszeppent hajdúkról. A fegyveresek még csak megmozdulni sem mertek, míg a fojtogató hőségű betegszoba nehéz ajtaja csöndben be nem csukódott mögöttük.
A kinti, hűvös csarnokban a szigorú kulcsár várt rájuk, kulcscsomóját idegesen markolászva.
– Működik a varázslat? – sziszegte gyanakvóan, miközben szeme a nő megtömött erszényére tévedett.
– A tekintetes úr már csendben lábadozik – ütötte el a dolgot Mirella egy könnyed kézlegyintéssel, s átlépte a küszöböt. – Csupán a csillagok állására kell ügyelnie.
A kulcsár tétovázott, de mielőtt felocsúdhatott volna, Mirella és Borda már a nehéz, tölgyfából készült udvari kapu felé vette az irányát. A ház feszült csendbe burkolózott, a lakók az árnyékokból figyelték a távozókat. Mirella elégedetten simította meg az erszényt: három arany épp elég lesz ahhoz, hogy a hegyi falu koplaló gyermekei végre meleg ételhez jussanak.