A túlpart oltalmában

A hűvös habok hamar körbefogták Mirella bokáját, ahogy belépett a sekély mederbe. Borda szorosan a sarkában haladt, éber tekintettel kémlelve a túlsó part sötétben úszó körvonalait. A víz halk csobbanása elnyomta lépteik zaját, s a túlsó oldalon álló fűzfák oltalmában végre mindketten fellélegezhettek.
Mirella a partra érve megállt, s csípőjére simította a kezét. A szoknyája ráncai alatt lapuló erszény édes nehezékként húzta a derekát. A gőgös bíró csodaszere gyanánt eladott cukros víz ára ott lapult a maroknyi aranyban – a három fénylő érme, ami a hegyi pulyák téli lisztjét és meleg takaróit jelentette.
– Egyetlen kapzsi úr sem halt még bele egy kis szomjúságba – kuncogott halkan Mirella, míg Borda gyors mozdulattal megrázta a vízben ázott saruját. A szikár férfi szúrós szemei még mindig a visszavezető utat pásztázták, de a közvetlen veszély elült. A bíró gyanakvó háziak gyűrűjében feszengő kíséretét messze maguk mögött hagyták.
– Menjünk – mormolta Borda szaggatottan, s a fák közé vezető csapás felé intett. – A szekér a domb mögött vár.
Mirella bólintott, s határozott léptekkel indult meg a sűrűbe. Az éjszaka sötétje most nem ellenség volt számukra, hanem csendes, védelmező takaró.