Parázs a kemencében

Borda szótlanul bólintott, majd komótos, óvatos léptekkel a kemencéhez lépett. A száraz rőzse meglepően gyorsan kapott lángra a gyertya csonkjától, és a kuckó zord falaira végre barátságos, narancssárga melegség telepedett. A pattogó tűz fénye elűzte a feszült csöndet, s a sarokban gubbasztó kisfiú szemei is felragyogtak a hirtelen támadt melegtől.
Mirella letelepedett a sut szélére, s mélyre nyúlt a vászontarisznyájába. Egy darab szikkadt cipót, némi füstölt szalonnát meg egy kis maréknyi aszalt szilvát halászott elő. Az ételt óvatosan megosztotta: a legnagyobb falatot a gyerek markába nyomta, de jutott belőle a ráncos kezét melengető nénikének is.
– A Garai-féle hajdúk miatt bújt el? – kérdezte Mirella könnyedén, miközben a kisfiú kormos arcát törölgette egy tiszta kendővel. – Mert ha róluk van szó, higgye el, azok lassabbak a vén teheneknél, ha a sárban kell trappolni.
Az öregasszony halkan felkuncogott, bár a tekintete még mindig az ajtóra tévedt néha.
– Bárki legyen is kint, ide nem jön be – morogta Borda az ajtó mellől, ahol karba font kézzel, sziklaszilárdan állt, mint egy néma őrszem.
– Látja? A mi szigorú védelmezőnk mellett még a szellemek is jobb belátásra térnek – kacsintott a gyermekre Mirella, s a feszültség végleg elpárolgott a szobából.