Fény a sarokban

Mirella lassan engedte le a szorítását a kisfiú vállán, bár a pulzusa még mindig sebesen verdesett. Borda halkan mormogva méregette a homályban lapuló alakot, mire Mirella óvatosan megérintette a férfi karját, jelezve, hogy bízza csak rá a dolgot. Egyetlen határozott, mégis könnyed mozdulattal előhúzott a köpenye redői közül egy apró faggyúgyertyát meg a csiholószerszámot.
A szikra csattant, s a pislákoló sárga fény hirtelen bevilágította a kormos sarok mélyét. A félelmetesnek hitt árnyék mögött nem egy felfegyverzett portyázó, hanem egy ráncos képű, viseltes gúnyát viselő öregasszony lapult, aki meglehetősen elszántan szorongatott egy igencsak életunt kinézetű fakanalat.
– Hát kelmed az a félelmetes szellem, aki miatt majdnem kővé dermedtünk? – törte meg a csendet Mirella, s ajkán máris ott bujkált a csipkelődő, meleg mosoly. – Remélem, azzal a fakanállal nem az életünkre tör, mert a gyomrunk bizony sokkal nagyobb veszedelmet jelent most erre a házra.
Az öregasszony gyanakvó tekintete szinte egy szempillantás alatt szelídült meg, amint megpillantotta a pokróc alól megszeppenten pislogó kisfiút. Borda halkan megköszörülte a torkát, s bár az ajtó közelében maradt, a feszültség láthatóan felengedett a vállaiban.
– Meleg ennivalóm ugyan nincs – morogta az asszony, miközben óvatosan a köténye mögé dugta a fakanalat –, de a kemence zugában még akad némi száraz rőzse.
– Ennél jobb hírt nem is hallhattunk volna – lépett beljebb Mirella, s már terelte is a gyermeket a langyosabb sut felé. – Borda, rakj a tűzre, én meg megnézem, mit rejteget még a tarisznyánk!