Párás léptek a mohás hídon

A mohás kőhíd íve alatt lustán hömpölygött a csillogó víz, mintha folyékony ezüstöt öntöttek volna a mederbe. A fojtogató gőz melegen csapódott le a sziklákon, ami cseppet sem javította a vándorok amúgy is puskaporos hangulatát. Bandi dühösen törölte le a homlokáról a sűrű párát, miközben nehéz, sáros csizmájával akkorát rúgott egy útszéli kavicsba, hogy az messzire repülve csobbant el a patakban.
– Ez a dögmeleg még a tüdőmet is szétmarja – morogta az idős asszony, miközben gyanakodva bökdöste botjával a híd ingatagnak tűnő fokait. – Ha ez a korhadt építmény beszakad alattunk, esküszöm, nem úszni fogunk ebben a lében, hanem megfőni, mint a tanyasi csirkék!
Borda egy szót sem szólt, de a fegyverét még szorosabban markolta. Sötét, éber tekintetével a túlparti kupolás házak sziluettjét pásztázta, készen állva bármilyen hívatlan vendég fogadására. Mirella gúnyos félmosollyal lépdelt legelöl, de a szeme sarkában ott vibrált a feszültség. Pontosan tudta, hogy a feszült csapattal egyetlen rossz lépést sem engedhet meg magának ezen a bizonytalan talajon.
– Inkább a lábatok elé nézzetek, mint a gőzt szidjátok – vetette vissza a válla felett Mirella, hangjában azzal a hűvös, magabiztos éllel, ami egyszerre bosszantotta és irányította a többieket.
A híd közepén egy különös, kör alakú véset állta útjukat. A kőbe mélyített minta halványan derengett az ezüstös víztükör visszaverődésében. Bandi megtorpant, és bár a torkában még ott vibrált a düh, kíváncsisága erősebbnek bizonyult: lehajolt, hogy megvizsgálja a jelet.