Az ezüstös patak völgye

A hirtelen feltáruló, mélyből feltörő ragyogás valósággal elvakította a kis csapatot. Bandi dühösen dörzsölte meg a szemét, miközben egy vaskos káromkodás csúszott ki a fogai között. Nem elég, hogy a füle még mindig csengett a sziklafal repedésének fülsiketítő robajától, most még ez a hívatlan, vibráló aranyköd is az arcukba tolakodott. Borda morogva lépett közelebb, fegyverét készenlétben tartva, mintha magát a fényt is ketté akarná hasítani, ha az túl gyanúsan mozdulna.
– No, hát ez meg mi a fészkes fene? – sziszegte az idős asszony, miközben gyanakvóan méregette a tágas, gőzölgő völgyet, ami a kettényílt sziklafal mögött terült el. A hideg barlangi levegőt hirtelen fűszeres, meleg fuvallat váltotta fel, ami szinte simogatta a megfáradt vándorok arcát. Az ellentétek és a harag azonban nem párolgott el ilyen könnyen: a csapat tagjai továbbra is szúrós pillantásokkal méregették egymást, de a kíváncsiság és a menekülési kényszer erősebbnek bizonyult a dühnél.
A feltáruló új területen egy mohával borított, ősi kőhíd vezetett át egy lassan hömpölygő, ezüstös patak felett, amelynek túlpartján különös, kupolás építmények körvonalai derengetek a fák között. Mirella egy határozott, gúnyos mosollyal az arcán lépett át a még mindig omladozó kövekből álló küszöbön, fittyet hányva a hátulról jövő morgásra.
– Nem ácsoroghatunk itt napestig, hacsak nem akarjátok megvárni, míg a fejünkre omlik a mennyezet – vetette oda a többieknek. Bandi egy utolsó, dühös pillantást vetett a hátrahagyott Smaragd Szívre, majd nehéz léptekkel elindult a többiek után az ismeretlen, meleg völgy felé.