A smaragd fény kapuja

Bandi durva ujjai végigsiklottak a kőbe vájt, mély barázdákon, miközben a gőz egyre sűrűbben telepedett a vállára. A kör alakú véset közepén apró, éles rúnák sorakoztak, amelyek a patak ezüstös párájától szinte vibrálni látszottak. Az idős asszony türelmetlenül megcsóválta a fejét, és botjával dühösen a kőlapra bökött, mintha csak sürgetni akarná a makacs jeleket.
– Ne csak bámuld, fiam, az időnk nem olyan végtelen, mint ez a büdös pára! – sziszegte az asszony, és arcán a feszültség mély barázdákat húzott.
Borda csendes haraggal a sötét völgy felé sandított, de fegyverét szorítva fél szemmel mégis a jeleket leste. Bandi hirtelen megértette az összefüggést: a rúnák nem szavak, hanem egy logikai sorrend elrendezései, amelyek a híd túloldalán lévő járatok zárját vezérlik. Gyors, indulatos mozdulattal három egymást követő szimbólumot nyomott meg a kör peremén. A nehéz kőszerkezet mély, fémes csikordulással engedelmeskedett, és a híd végén lévő sziklafal lassan kettényílt.
Két sötét alagút tátongott előttük: az egyikből fojtogató, kénes füst áradt, a másik viszont hívogató, halvány smaragdfénnyel derengett. Mirella nem teketóriázott sokat a dühös társaság élén. Egyetlen határozott, szúrós pillantással intett a többieknek, és kecses, mégis ellentmondást nem tűrő léptekkel elindult a lankásabb, zöldellő barlangjárat felé. A többiek, bár még mindig forrt bennük a belső feszültség, némán követték őt a fénylő ösvényen, ahol a Smaragd Szív megérdemelt titka lebegett a távoli homályban.