A rejtett völgy menedéke

A zöldes fény nem csupán megvilágította a járatot, de ritmikus lüktetéssel vonta be a nedves falakat, mintha maga a hegy lélegzett volna. Ahogy a négy vándor mélyebbre merészkedett a barlang gyomrában, a kinti világ hideg huzatát hirtelen meleg, nehéz, földszagú pára váltotta fel. A talpuk alatt a durva murva simára kopott, ősi kövezetté szelídült, jelezve, hogy valaha emberi kéz formálta ezt a rejtett utat.
– Ez... túl meleg – suttogta Bandi, és reszkető kézzel lejjebb eresztette a fáklyáját. A falat borító, világító mohák szinte elvakították a sötétséghez szokott szemét. Félelme egy pillanatra sem csitult, minden apró neszre összerezzent.
Borda szorosan mögötte lépkedett, kezét a fegyverén tartva. – Maradj csendben – morogta fojtott hangon, miközben gyanakvón fürkészte a zöldellő homályt. – Nem vagyunk egyedül.
Az idős asszony dühösen megrázta a fejét, de a botja remegett a kezében, ahogy a kövezethez koccant. Hirtelen a szűk járat tágas, kupolás barlanggá szélesedett, ahol a gőzölgő sziklák tövében egy elhagyatott, kőből épült ház romos körvonalai bontakoztak ki. A tető nélküli falak közül titokzatos, zöldes pára szivárgott.
Mirella megtorpant a küszöb előtt. Megriadt tekintetét a sötét ablaknyílásokra vetette, miközben a feszültség szinte tapinthatóvá vált a csapat tagjai között. Valami megmozdult a romok mélyén.