Omladék a városfal alatt

A nyirkos fal tövében kanyargó szűk csatorna folyosóján gyorsan fogytak a lépések. Borda nehéz csizmája halkan locsogott a megrekedt pocsolyákban, miközben sötét tekintetét egy pillanatra sem vette le a köves falak pereméről. A férfi állkapcsa megfeszült a fojtott dühtől; a vásártér szélén őrködő hajdúk lándzsái még túlságosan is közel voltak az emlékeiben.
– Ha az a fűszeres rájön, hogy disznózsírt vett méregdrágán, a fél várost ránk uszítja – sziszegte Borda élesen, fojtott hangerővel. – Túl sokat kockáztattál pár ezüstért.
– Mégis itt vagyunk, s a pöffeszkedő kalmár erszénye könnyebb lett, a miénk meg nehezebb – vágott vissza Mirella csípősen, szemeiben szikrázó méreggel. Nem tűrte a korholást, főleg nem most, amikor a veszély elől menekültek. A szoknyája redői mögött lapuló ezüstök halk csörrenéssel kísérték hirtelen mozdulatát.
A sikátor végén, egy omladozó vízelvezető boltív alatt végre megpillantották a kijáratot. A városfal rése mögött a patakparti fűzfák párás zöldje derengett, s a gázló sekély vizének hűvös illata keveredett a szegénytelep füstjével. Borda előrelépett, hogy átpréselje magát a szűk nyíláson, félretolva a korhadt gerendákat, s intett a nőnek, hogy kövesse.
A mezőváros szorítása felengedett, de a puszta még nem kínált teljes biztonságot. A gázló felé vezető sáros csapáson friss patkónyomok feketéllettek a nedves földben.