Sikátor a városfal tövében

Mirella megfontolt léptekkel irányt váltott. Nem torpant meg, s nem kapta fel a fejét; a hajdúk fegyveres jelenléte nem érhetett készületlenül egy tapasztalt vándort. Egyetlen finom mozdulattal belékarolt Bordába, s a vásár legsűrűbb, legzajosabb szeglete felé terelte a férfit, ahol a zöldséges kofák kiabáltak a szegényebb vásárlókkal.
– Lassíts, Borda! Nézz úgy, mint aki csak káposztát keres a vacsorához! – suttogta Mirella halkan, miközben az arca derűs, gondtalan mosolyt mintázott.
A hajdúk épp egy idős jobbágy batyujában turkáltak a tér túloldalán. Mirella kihasználta az ideges tolongást, s gyors, kecses mozdulattal kimentette magukat a tekintetek kereszttüzéből. Menet közben a szoknyája redői közül meglazított egy apróbb rézpénzt, és észrevétlenül egy didergő, rongyos ruhájú koldusfiú kosarába csúsztatta. A gyermek meglepetten nézett fel, de Mirella már a mellékutcák hűvös árnyékába lépett.
– A vámszedők még a fűszeresnél járnak – mormogta Borda, alig észrevehetően visszanézve a váll felett. – Ha a kalmár most bontja ki a tégelyt, percek alatt a nyakunkon lesznek.
– Hát akkor siettessük a lépteinket a gázló felé – simított végig a szoknyáján Mirella, ahol a frissen szerzett ezüstök lapultak. – Ez a pénz végre jó helyre kerül, de ahhoz előbb ki kell jutnunk a falakon túlra.
A sikátor kövezete szűk volt és nedves, de tökéletes menekülőutat kínált a piactéri zűrzavar elől.