A kalmár erszénye

A selyemmellényes kalmár óvatosan átvette a tégelyt, majd leemelte róla a fagubacs dugót. Lassan beleszagolt az árucsodába, s bár a kenőcs illata leginkább a kisütött disznózsírra és az árokparti kamillára emlékeztetett, Mirella rendíthetetlen, csupa mosoly pillantása eloszlatta a formálódó kételyeit.
– Három ezüst! – jelentette ki a nő határozottan, fojtott, szinte bizalmas hangon. – És még így is ajándék, tekintetes uram! A tiszttartó a dupláját fizetné vissza, ha megtudná, hogy a személyes titka az ön pultjára került.
A kalmár nem teketóriázott sokáig. Kapzsisága gyorsan felülkerekedett a józan észén. A gondolat, hogy a városparancsnok kegyeibe férkőzhet, elhomályosította az ítélőképességét: kapkodó mozdulattal előhalászta bőrerszényét, és Mirella tenyerébe potyogtatta a csillogó érméket.
A nő egyetlen szempillantás alatt a szoknyája belső redői közé rejtette a jussot, majd kecses meghajlással búcsút intett.
– Használja egészséggel, s tartsa titokban! – csicseregte, azzal sarkon fordult, és Borda karjába kapaszkodva elvegyült a tömegben.
Borda szorosan mellette haladt, vállával vágva utat a kofák között. A férfi feszülten figyelte a háta mögötti teret.
– Túl könnyen ment – mormogta szaggatottan Borda. – Tűnjünk innen, mielőtt rájön, hogy virágos disznózsírt vett harmincgarasért.
Mirella halk kuncogással nyugtázta a sikert, de a tekintete feszültté vált, mikor a kövezett tér túlsó oldalán megpillantotta a vámszedő hajdúk feltűnő köpenyét.