Nesztelen léptek — új hang

A kerekek távoli nyikorgása hamar elhalt a sűrű ködfátyolban, de a mogyoróbokrok mögül érkező neszek egyre határozottabbá váltak. Mirella nem teketóriázott. Egyetlen intésével a sűrűbe parancsolta Bordát, maga pedig könnyed, nesztelen léptekkel követte a hűséges fekete ebet. A száraz avaron járni művészet volt ilyenkor, de a lány úgy lépkedett a kidőlt törzsek között, mintha csak egy vásári mulatság porondján suhanna.
Mögöttük, az elhagyott kátyú melletti ösvényen nehéz, sáros csizmák dobbantak. Két fegyveres porkoláb bukkant elő a homályból, fanyar képpel bámulva az üresen maradt, még gőzölgő keréknyomokat. Az egyikük dühösen megrugdosott egy ágat, miközben a nehéz alabárdját igazgatta a vállán. Fogalmuk sem volt róla, hogy a sűrű jótékony homályából egy pár csillogó, gúnyos szem kíséri minden bosszús mozdulatukat. Mirella halkan elmosolyodott; a nehézkes urasági pribékek ismét elkéstek.
– Csak keressétek a tegnapi szelet, dundi uraim – suttogta alig hallhatóan, miközben ujjával finoman megpöccintette Borda nedves orrát, jelezve a hallgatást.
A kutya egyetlen halk nesz nélkül fordult meg, és az orrával egy alig észrevehető, vadrózsákkal benőtt ösvényre bökött. Ez volt a biztonságos csapás, egy elfeledett vadcsapás, amely elkerülte a hivatalos vámhelyeket és a fegyveresek által járt utakat. Mirella magabiztosan lépett a szúrós ágak közé, ügyesen elhajlítva a tüskéket. A szabadság illata keveredett az őszi avar fanyar szagával, ahogy egyre mélyebbre merültek a biztonságot nyújtó rengetegben.