A sártenger foglya

A vadrózsás ösvény hamarosan egy mélyebben fekvő, nedves völgykatlanba vezetett, ahol a fák szorosan összefonódó koronája szinte teljesen kizárta a délutáni fényt. Borda hirtelen megtorpant. Borzas hátán felállt a szőr, és haragos, fojtott morgás kíséretében előretolta a fejét; a feszültség szinte szikrázott a nehéz, párás levegőben. Mirella élesen szisszent fel, kezét azonnal a tőre markolatára csúsztatva. Nem a porkolábok nehéz léptei voltak ezek, hanem egy fémes csikordulás és egy meggyötört állat zihálása a közeli sűrűből.
Pár lépéssel beljebb, egy mély sárdagonyában rézsútosan megdőlt, szürke ponyvás ekhós szekér vesztegelt. Az eléje fogott igás ló remegő lábakkal, tehetetlenül lógatta a fejét, miközben a bal hátsó kerék tengelyig süllyedt a ragadós, fekete sárba. Semmi mozgás nem látszott, mégis nyilvánvaló volt, hogy valaki lapul a ponyva alatt.
Mirella dühösen méregette a hanyagul összetákolt, kátyúba szorult járművet, de bosszúsága aggodalomba csapott át, amint óvatosan félrehajtotta a nehéz, átázott ponyva sarkát. A homályból egy halálra vált, reszkető idős asszony tekintete villant rá, aki görcsösen szorított magához egy kopott, szegényes batyut.
– Csitt, nénikém, nincs baj – suttogta Mirella, és hangjába azonnal visszatért a megszokott meleg tónus. – Nem a pribékek vagyunk. De ha itt marad, hamarosan azok a dundi uraságok is rátalálnak a szekerére.
Borda feszülten, morogva figyelte az erdő mélyét, jelezve, hogy a veszély még nem múlt el. Mirella gyorsan a sárba süllyedt kerékhez guggolt: a tengely csúnyán megrepedt, de látta, hogy egy masszív tölgyfa ékkel még megmenthető a szerkezet.