Gyors segítség a sűrűben

Mirella nem teketóriázott. Egy közeli kidőlt tölgyfáról feszítővasnak alkalmas vastag ágat hasított le, majd Borda felé intett, aki azonnal a kerék mellé feszült, hatalmas termetével segítve az emelést. Az öregasszony feszülten, szinte dühösen mormogott magában a ponyva mögött, mialatt Mirella egy jól irányzott, nehéz kőütéssel a repedt tengely tokjába kalapálta a rönkdarabot. A fa szárazon reccsent, de a rögtönzött ék a helyére ugrott, és a tengely kiegyenesedett.
– Húzd meg, te jószág! – kiáltotta oda Mirella a lónak, miközben vállával maga is megnyomta a sártól csöpögő küllőket.
A megriadt hátas utolsó erejét megfeszítve rántott egyet a hámokon. A kerék hangos cuppanással szabadult meg a mocsaras fogságból, az ekhós szekér pedig megkönnyebbülten gurult előre a szilárdabb talajra. Az idős asszony az arcába hulló ősz hajtincsek mögül döbbent, mérgesen hálás pillantást vetett megmentőire, de köszönetre már nem maradt idő.
Borda torkából hirtelen fojtott vicsorgás tört elő. A távolból nehéz csizmák dobogása és fém fegyverek csörrenése verte fel az erdő csendjét – a porkolábok vészesen közeledtek a völgykatlan felé.
– Menjen, néném, hajtsa a gebét, amíg bírja! – parancsolta meg Mirella élesen. – Sietősen, mielőtt a nyakára hágják a kötelet azok a mihaszna pribékek!
Az asszony nem teketóriázott, a gyeplőt megrázva azonnal nekiugratta a kocsit a völgyből kivezető útnak. Mirella és Borda pedig egyetlen összehangolt mozdulattal vetették be magukat az út melletti sűrű tüskésbe. Egy eldugott, mohos vadcsapáson lapulva figyelték, ahogy a lihegő poroszlók dühösen gázolnak át az üresen maradt sárdagonyán, fogalmuk sem lévén arról, hogy a zsákmányuk már rég messze jár.