Karcolások a nyírfán

A poroszlók nehéz lépteinek zaja végül teljesen elenyészett a fák között. Mirella óvatosan széthúzta a szederbokor szúrós ágait, miközben dühösen kiköpött egy szájába tévedt száraz levelet. Finom posztóruhája alaposan bánta a kalandot: a nedves agyag vastagon borította a szegélyét, ami cseppet sem javított amúgy is borús hangulatán. Bosszúsan nézett le sáros csizmájára, szemeiben veszélyes szikrák lobogtak. Mellette Borda is elégedetlenül horkantott egyet, majd dühösen megrázta bozontos sörényét, apró sárgolyókkal terítve be a környező mohát.
– Halkan, te behemót! – sziszegte Mirella, bár a hangjából most hiányzott a valódi szigor. Ingoványos talajon jártak, és a katonák ugyan elmentek, de az erdő még tartogathatott meglepetéseket. Nem volt idő a sár feletti kesergésre, gyorsan el kellett hagyniuk a völgykatlant, mielőtt a járőröknek eszébe jutna visszafordulni.
Egy elhagyatott vadcsapáson indultak el keleti irányba, a gázló felé. A sűrű lombok között csak ritkán tört át a délutáni napfény, sejtelmes félhomályba burkolva az utat. Mirella bosszúsága ellenére is nesztelenül haladt a fák között. Magában már azt tervezgette, hogyan fogja megfizettetni a helyi tiszttartóval ezt a kis kitérőt: néhány méregdrága, de teljesen hasztalan „csodafőzet” a feleségének éppen fedezni fogja az új ruha árát.
Borda hirtelen megtorpant, és orrával egy mohás útszéli kő felé bökött. Mirella közelebb lépett, és észrevette a közeli nyírfa kérgébe vésett három párhuzamos karcolást. Ismerős jelzés volt ez, amit csak a hozzájuk hasonlók érthettek. Úgy tűnt, nincsenek teljesen egyedül a rengetegben, és a gázló felé vezető út tartogat még némi izgalmat.